A mitolgóia és a képzőművészeti irányzatok után most a klasszikus regény vált a hálózatelemzése áldozatává.
Az irdalom történetétől nem idegenek a címben rejlő Oscar Wildéhoz hasonló idézetek. Tudatosan vagy tudattalanul, minden könyv felfogható egy előző leszármazottjaként. A befolyás lehet közvetlen, vagy közvetett, amennyiben egy író egy példaképe stílusát követi, vagy épp ellenkezőleg, amikor szögesen elüt attól. Az írói befolyásokról számos anekdota mesél, most azonban kvantitatív elemzési eszközökkel is nyomon követhetőek a hatások, hála a gépi tanulás, a stylometria és a hálózatkutatás módszertanának.
Matthew Jockers, a Stanfordi Egyetem Irodalom Tanszékének munkatársa késő 18. és 19. századi regényeket elemzett, összesen 3592 darabot. A regények angol, ír és amerikai szerzők művei voltak, és ahhoz hasonló módon vizsgálták őket, ahogy az autentikációs eljárások is zajlanak, például egy szakdolgozat esetében. Minden egyes szó relatív gyakorisága kiszámításra, majd szűrésre került, illetve főbb tematikájukat is meghatározták rejtett Dirichlet allokáció segítségével. A tematikus adatok azt is tartalmazzák, hogy melyik könyv mennyit foglalkozik az adott témával. A stilisztikus és tematikus információ keverékéből olyan mutatók keletkeztek, amik 592 tulajdonságot mérnek párhuzamosan. Ezt követően kiszámolták a könyvek Euklidészi távolságát, aminek eredményeként egy 3.592x3.592-es mátrixot kaptak.
Bár a „valós” vagy „igazi” befolyás mérése lehetetlen, a stilisztikai hasonlóság megbízható közelítőként szolgál. Egy hálózat vizualizációs szoftverrel pedig minden további nélkül gráffá alakíthatóak az eredmények.
1.Kép: 19. századi regények megjelenésük szerint színezve
A keonológiai színátmenet szépen mutatja az idővel bekövetkező stilisztikai és tematikus váltást a 19. század irodalmi alkotásaiban. A különálló „szatelit” csoport a regények egy speciális halmazát mutatja, amik nagyon hasonlóak egymáshoz, de élesen eltérnek a többitől.
2.Kép: Nemek szerinti színezés
Ha az írók neme szerint alakítjuk a színezést, újabb mintázat rajzolódik ki, ami északi és déli részre választja szét az alsó halmazt. A női (szürke pontok) írok a déli részen sűrűsödnek a klaszteren belül, míg a férfi írók (fekete pontok) északon. Ez nem jelent mást, mint a női szerzők stilisztikai és tematikus hasonlóságát.
A két vizualizáció szépen illusztrálja a 19. századi regény makro-történelmének alakulását, ami azonban nem nyilvánvaló, hogy az egyes, történeti kánonban tanított regények mutációk vagy outlierek az általános trendekhez képest. Harriet Beecher Stowe Tamás bátya kunyhója például közelebb esik a férfi klaszterhez, míg Maria Edgeworth Bellindája olyan értékeket mutat, amik csak negyven évvel a megjelenését követően váltak általánossá. Jane Austen és Walter Scott a legkevésbé befolyásolt (azaz legeredetibb) szerzők a hálózatban a korai írók közül, és a legbefolyásosabbak hosszú távon. Az általuk bevezetett jelek a stilisztikai-tematikai geneológia forráspontjai, vagyis bizonyos értelemben ők az irodalomtörténet Homo erectusa, vagy ha úgy tetszik Ádámja és Évája.
További módszertani részletekkel a Digital Humanities angol cikke szolgál.